Black Fox Team fotós blog

2018\12\25

Ilyen volt 2018

Lassan vége 2018-nak is, itt az ideje, hogy egy kicsit visszanézzünk, és évet értékeljünk. 2018 is a változás éve volt a Black Fox Team történetében, még ha nem is a gyökeres változásoké. Ingrid állandó tagja lett a csapatnak, és a csatlakozásának köszönhetően az a felállás kristályosodott ki, hogy Dáviddal vesszük fel az original és a gothic témákat, Ingriddel pedig a cosplay fotózásokat csináljuk.

Az évet egy gothic fotózással indítottuk, a modell pedig ismét Okkido volt, akivel már csináltunk egy remek Alice fotózást. Okkido civilben gót, így adta magát, hogy őt kérjük fel egy ilyen fotózásra. A helyszín a nádasladányi kastély volt, ami nekem sajnos nagy csalódás volt. Kívülről ugyan gyönyörű, de belül már nagyon szegényes és hiányos. Sajnos a második világháború harcai, majd az azt követő fosztogatás, és a kommunizmus évtizedei a legtöbb kastélyunkkal csúnyán elbánt. A bútoroknak csak a töredéke maradt fenn, a festmények helyén pedig csak olcsó reprodukciók vannak. Ennek ellenére sikerült összehoznunk egy jó fotózást, elégedett voltam a képekkel. 

Néhány hónap szünet után Ingriddel mentünk fotózni, ugyanis a cosplay.hu által szervezett 'Év cospalyese fotópályázat' egyik nevezőjét felkértük egy fotózásra. A szerencsés nyertes Zelkovena volt a Skyrim-es 'Nightingale' jelmezével. Ez esetben eltértünk attól az irányelvtől. hogy mindig szűz terepre megyünk, és a fotós szempontból már kissé elcsépelt Egri vár másolatához látogattunk el. Ennek ellenére én élveztem a fotózást, még ha volt is néhány apróbb problémánk, bár szerencsére mindegyiket meg tudtuk oldani. Most először használtuk füstfáklyákat, és nagyon menő képeket tudtuk csinálni. 

Még a nyáron elkezdtünk dolgozni egy original fotózás előkészületein, amit Brigichiyoval szerettünk volna felvenni. Megrendeltem a ruhát, a kiegészítőket, voltunk kétszer a varrónőnél, még a helyszínt is elmentünk bejárni Dáviddal, de addig húztuk-halasztottuk a dolgot, hogy kifutottunk az időből. Mentségünkre legyen mondva, hogy nem csak mi voltunk lassúak, hanem az időjárás sem igazán kedvezett nekünk. Egész évben nagyon száraz idő volt, nekünk meg kellett volna néhány nap kiadós eső a fotózás előtt, hogy a patak tele legyen vízzel. Sebaj, ami késik nem múlik, majd jövő májusban összehozzuk. Ha már annyi pénzt öltem bele, nem akarok lemondani róla.

Szépen lassan eljött az ősz, és az utolsó pillanatban még összehoztunk két fotózást. Még valamikor a nyár elején pattant ki a fejemből, hogy tök jó lenne csinálni egy Wednesday Addams x Alice Liddell crossover fotózást, miután láttam Niki "Wednesday Addams on the beach" fotósorozatát. Igen ám, de ehhez varratni kellett egy ruhát, mert Alice ruhájából nincs fekete-fehér verzió. Szerencsére az egyik ismerősöm ajánlott egy ügyes varrónőt, aki cosplayeket is varr, így sikerült megcsináltatni a ruhát. Ezen kívül még Alice nyakláncát, egy pár kontaktlencsét, és egy cipőt kellett vennünk. A többi kellék már megvolt, vagy megkapuk kölcsönbe. A helyszín a Margit-sziget volt, ami ugyan nem vall túl sok fantáziára a részünkről, de néha a kevesebb több, a képek így is tökéletesek lettek. Nagyon jók voltak a visszajelzések is, és még American McGee (az Alice játékok alkotója) is megosztotta őket a játék hivatalos oldalán.

Pár nappal a Nikivel való fotózás előtt Ingriddel is elmentünk fotózni egyet. Már nyaggatott egy ideje, hogy válasszak már ki egy cosplayest, mert tök rég fotózott már velem. Igazság szerint nem volt nehéz a feladat, mert már a februári e-sport fesztiválon kinéztem Lucy 'Star Guardian Ahri' jelmezét, ami szerintem tökéletes lett. A helyszín a vácrátóti arborétum volt, és azt hiszem már mondanom sem kell, hogy minden nagyon jól ment. Ezzel nem magunkat akarom fényezni, mert egy fotózás sikere legalább 50%-ban a modellen múlik, de ha valamit szeretetből csinál az ember, azon tényleg áldás van, és az égiek is megsegítik. Talán ezért is volt annyira szép idő aznap. 

Nem mondom azt, hogy teljesen elégedett vagyok az évvel, mert sokkal többet is kihozhattunk volna belőle, de legalább sikerült eldönteni, hogy mit is akarok csinálni a jövőben, és merre tovább Black Fox Team. Ezen kívül még idén elkezdtem dolgozni egy ötletemen: egy egyedi 'Vault Dweller' cosplayt akarok összerakni magamnak, így jövőre én is a kamera elé állok. Ez azonban tényleg kivételes eset lesz, továbbra sem akarok cosplayes lenni. Az ötlet viszont van annyira jó, hogy mindenképp megcsináljam. 

Ami a jövő évet illeti, tervekkel jól el vagyunk látva: Tavasszal, ha minden igaz, Brigichiyot visszük fotózni. Idén is adunk egy ajándék fotózást az 'Év cosplayese fotópályázat' egyik szerencsés nevezőjének. Ingriddel már megbeszéltünk egy fotózást, csak a jó időre várunk. Végül pedig ott van az én eredeti 'Vauld Dweller' cosplayem is. Nem beszélve arról, hogy ha találok megfelelő modellt, az original gothic ötleteim is fel akarom venni. Remélem minden összejön majd.

2018.jpg

fotózás évértékelő goth gothic cosplay

2018\08\19

Művészet-e a cosplay?

A posztmodern korban élünk, melynek egyik legfontosabb aspektusa a modernitás dekonstrukciója volt. A posztmodern azonban úgy haladta meg a modernizmust, hogy annak narrativái helyére az értelmezések sokféleségének eszméjét állította. De korszaknak lehet-e nevezni egy időszakot, ami egy olyan eszmét tűzött a zászlajára, ami lényegéből fakadóan végül önmagát is dekonstruálja? Sokkal inkább illene rá az "átmeneti korszak" vagy a "zürzavaros időszak" megnevezés, ami után majd egy újabb egységes érvényű világmagyarázó elv kerül uralomra. Addig is azonban értelmeznünk kell a posztmodernt, hogy a lehetőségekhez mérten el tudjunk igazodni a mai világban.

A folyamatos dekonstrukció és relativizálás a művészeteket sem kímélte, és az átlagember számára talán ezen a területen a leginkább szembeötlő a hanyatlás. Egy műalkotásnak ugyanis két kritériumnak kell megfelelnie: érvényesnek és esztétikusnak kell lennie. A modernitás, ha nagyon merész akart lenni, már zárójelbe rakta az egyiket, de csakis az egyiket. (Lásd a performance art, ami nagyon sokszor az esztétika mellőzésével próbálta erőteljesebbé tenni az üzenetét, vagy az op-art, mely ugyan megfelel az esztétika szabályainak, de semmilyen üzenetet nem hordoz magában.) Ezzel szemben a posztmodern egyszerre kezdte ki a művészetek mindkét pillérjét. A posztmodern világunkban már bármi lehet művészet, elég ha egyetlen ember azt mondja a kérdéses dologra, hogy az művészet. Sőt, a posztmodern művészet tárgyára sokszor már alkotásként sem lehet hivatkozni, hiszen az nem feltétletül egy alkotó tevékenység eredményeként jön létre. (Vagy azt is mondhatjuk, hogy a posztmodern szerint bármi lehet alkotó tevékenység.) A helyzet visszásságát jól jellemzi a következő példa: Egy nyugat-európai múzeum egyik termében valaki elhagyott egy kesztyűt, a látogatók azonban nem mertek hozzányúlni, ugyanis azt hitték, az is egy művészi installáció.

Térjünk rá azonban a címben feltett kérdésre. A cosplay elsődleges célja egy virtuális karakter minél hitelesebb megszemélyesítése, így lényegét tekintve nem más, mint mimézis, tehát szigorú értelemben véve nem művészet. (És magam is így gondolom.) De mi a helyzet az esztétikával és az érvényességgel? Egy jó cosplay általában esztétikus, még ha a megszemélyesített karakter nem feltétlenül is az. Hogy értem ezt? A ruha részleteiben kidolgozott, és igényes munka végterméke, tehát szépen kivitelezett, azaz esztétikus, de maga a karakter cseppet sem az. (Egy zombi is lehet szép? Egy másik zombinak biztos...) Viszont lehet-e érvényes üzenete egy cosplaynek, ami egy meglévő - 2D-s vagy 3D-s - karakter puszta másolata? Egyátalán milyen üzenetet hordoz magában? A cosplay nem csak egy mimikri? Egy eszköz arra, hogy a viselője kitűnjön a szürke tömegből? Lehet-e több a cosplayezés, mint puszta esztétikai élmény? Milyen értéket képvisel egy nem létező karakter megszemélyesítése? Végső soron hol vannak a cosplay határai? A válaszokat a kommentszekcióban várjuk.

merida_by_blackfoxteam-dc1rb2s.jpg

cosplay

2018\04\01

A motiváció forrása avagy emlékezés nagyapámra

Számos dolog inspirálhat egy embert arra, hogy alkotó munkába kezdjen. Van akinek rendkívül élénk a fantáziája, és azt meg akarja mutatni másoknak is. Van aki az érzéseit kívánja vászonra vinni. Van aki egy traumát dolgoz fel. És természetesen van olyan is, aki megrendelésre dolgozik. Én azok közé tartozom, akinek a művészet szeretete, az alkotás iránti vágy, a szépérzék családi örökség. Számomra az egyik legfontosabb motivációs tényező nagyapám, Bánsági András festő- és grafikusművész élete, munkássága és példája. Ebben a posztban őt szeretném bemutatni nektek.

Nagyapám 1914. január 10-én született Temesváron (ma Románia), a Prokker nyomdász dinasztia legidősebb gyermekeként. Az első világháború után a család Budapestre költözött, a nevüket pedig Bánságira magyarosították. 1929-ben Kispesten, a Sárkány (ma Ady Endre) utca 49 szám alatt nyitottak nyomdát. Az 1942-es szaknévsor szerint dédapám telefonszáma 142 097 volt.  

kepernyofoto_2018-04-01_18_25_09.png

A nyomda épülete napjainkban a Google Street View rendszerében.

1930-ben felvételt nyert a Budapesti Iparrajziskolába, ahol 1934-ben kitüntetéssel diplomázott. Saját nyomdájukban kitanulta a tervező, tipográfus és grafikus szakmákat is. Több évig a ”Grafika” Nyomda és Kiadóvállalat tipográfusa, majd később az ”Attila Nyomda Rt.” műszaki vezetője volt. Az első sikereit 1933-ban és 1934-ben Milánóban és Torinóban aratta, ahol többszínű linómetszeteiért megkapta a ”Grande Diploma”-t.

A második világháború kitörése után rádiós tisztként részt vett a II. magyar hadsereg Don-kanyarnál vívott harcaiban, ahonnan szerencsére sebesülés nélkül tért haza. A nyilas hatalomátvétel után hamis papírokat gyártott magának, így el tudta kerülni, hogy a frontra küldjék. Az oroszok bevonulása után a családot teljesen kisemmizték: A nyomdát államosították, a zamárdiban lévő birtokukat elvették.

scan1.JPGNagyapám és nagyanyám 1980-ban.

A háború után könyvkiadóknak, ipari és kereskedelmi nagyvállalatoknak is dolgozott, könyveket, prospektusokat tervezett. Az ötvenes évek elején néhány évig térképészként dolgozott a Belügyminisztériumban. Mivel elnézte beosztottjai rendszerkritikus tréfáit, több hónapra börtönbe zárták. 1950-ben lánya, 1951-ben pedig fia született. 1974-ben vonult nyugdíjba, de továbbra is fáradhatatlanul dolgozott. Számos kiállítása volt itthon és külföldön is. Több egyesületnek, alkotói közössének volt alapítója vagy tagja. 1993 novemberében, életének 80. évében hunyt el. A neves művészettörténész, Dr. Losonci Miklós még életében így méltatta:

"Bánsági András, a kisgrafika egyik jeles képviselője 1914-ben született Temesvárott. […] Tipográfus, nyomdász, művész, festő és sokszorosító grafikus, könyvművész lett egy személyben. […] Az egyik legjobb hazai retusőr és piktográfus. Mintegy ötven hazai és külföldi tárlaton vett részt, önálló kiállítása nyílt itthon és az NSZK-ban. Több díjat és oklevelet kapott, a Magyar Kisgrafikai Barátok Körének egyik alapítótagja.

Nemrégiben adták ki a fővárosban újabb mappáját, mely jelzi a kisgrafika sokrétűségeit, ezen belül Bánsági András fáradhatatlan figyelmét, alaposságát, kimagasló szakmai és jeles művészeti képességeit. Ez a mappa napló, vizuális keresztmetszet történelmünkről, hazai tájainkról, korunkról, életünkről. Megoldásai változatosak, szellemesek és rajzilag, nyomdatechnikailag kifogástalanok.

scan10017.jpgNagyapámmal a dolgozószobájában.

Nagy odaadással örökíti meg a változó, átalakuló tabáni részleteket, a vízparti árust, a bükki erdőt, a falusi udvart, a balatoni széllovast. […] A témától függően hol ünnepélyes, hol játékos a megoldás, de formai értelemben mindig egységes, magas színvonalon.

Ötven esztendőt töltött el Bánsági András a magyar nyomdászat, képzőművészet, kisgrafika és festészet szolgálatában. Eredményei, értékei serkentik új művekre, további grafikai és festői távlatok elérésére."

grandfather_s_memorial_tablet_by_rikkudo.jpg

Emléktáblája a Sobieski János utcában.

Bánsági András

2018\01\21

Mémekről...

A képeink Facebookos statisztikáit nézegetve tisztán látszik, hogy a jól ismert karakterek cosplayes megszemélyesítéseit rendre sokkal többen kedvelik, mint egy eredeti karaktert, ami nem ismert, amivel máshol még nem találkoztak. De vajon csak és kizárólag az ismertség, vagy annak a hiánya állhat a háttérben? Részben.

Az internetnek köszönhetően ma már szinte mindenki ismeri Richard Dawkins elméletét a mémekről. Dawkins szerint a mémek olyan kulturális alapegységek, melyek a génekhez hasonlóan viselkednek, de utánzással "szaporodnak". Dawkins elméletét sokan vitatják, és én sem tartozom a követői közé, ugyanis szerintem a kulturális termékek terjedésénél másról van szó, mint amit állít.

Mondok egy példát. Vannak kulturális termékeket kibocsájtó központok, melyek pont a "végtermékeiknek" és/vagy a reklámnak köszönhetően lettek ismertek, így az emberek odafigyelnek rájuk. Kialakult ellátóláncuk van, amivel elérik a fogyasztóikat, ezért egy új produktum kibocsájtásakor könnyű dolguk van. A befogadók részéről folyamatosan fennáll egy természetes igény a szórakoztatásra, a kultúra fogyasztásra. A produktum vonzerejét pedig minősége mellett a közösségi élmény nagysága határozza meg. Minél többen néznek, hallgatnak valamit, annál inkább odafigyelünk rá, annál inkább kívánatossá válik számunkra. Nem csak azért szeretünk rádiót hallgatni, vagy tévét nézni, mert leveszi a választás terhét a vállunkról (bár a több tucat csatorna létével ez már lassan megszűnt), hanem azért is, mert tudjuk, hogy az adott pillanatban több ezer vagy akár millió ember is ugyan azt hallgatja vagy nézi, amit mi, vagyis egy közösségi élmény részesei vagyunk.

A közösségi élményekben való feloldódás az ember egyik legelemibb igénye. Ezért is van az, hogy egy ismeretlen forrásból jövő, még ismeretlen kulturális termék feldolgozása nem csak sokkal több energiát igényel, de a közösségi élmény is hiányzik belőle. Új dolgok felfedezése időt, energiát és nyitottságot kíván és magában hordozza azt a kockázatot is, hogy nem fog tetszeni, amit találunk, vagy ha mégis, egyedül maradunk az érzéseinkkel. Ennek ellenére mégis érdemes keresgélni, mert olyan gyöngyszemekre lelhetünk, amiket a népszerű csatornák nagy valószínűséggel soha nem juttatnak el hozzánk.

Ugyan így, az eredeti műveink megalkotása is sokszor több energiabefektetést kíván, és igen valószínű, hogy jóval kevesebbet hoz ismertségben és elismertségben, mint egy népszerű karakter reprodukciója. Azonban én mégis jobban kedvelem az ilyen fotózásokat, mert akik értékelni tudják, azok sokszor hűségesebb követőink lesznek, mint akik csak ugyan annak a cosplaynek a huszonakárhanyadik reinkarnációja miatt jöttek az oldalunkra.

mém mémek

2018\01\14

Miért nem fotózunk temetőkben?

Amikor megalapítottam a kis kreatív csoportunkat, az volt a célom, hogy valami szépet alkossunk és "előhívjam" azokat a képeket, melyek a lelkem mélyén lakoznak. Ugyanakkor a kezdet kezdetén néhány szabályt is lefektettünk. Előre meghúztuk azokat a határokat, amiket sohasem fogunk átlépni.

Tudom, azt mondják, a művészetnek nincsenek határai és a szabályok csak elsorvasztják a kreativitást. A nagy művészek pedig pont azért tudtak maradandót alkotni, mert nem csak képességeikkel emelkedtek ki a kortársaik közül, hanem át tudtak lépni a saját, és a koruk határain is.

Ezzel szemben a posztmodern világunkban, ahol az a szabály, hogy nincs szabály, és minden egyenlő (tehát egyformán értéktelen), a művészeknek paradox mód szabályozniuk kell önmagukat, és önként kell keretek közé "szorítaniuk" magukat, ha újra maradandót akarnak alkotni, ha igazodási pontokká akarnak válni. Jelen korunkban minden alkotó ember vállára sokkal nagyobb felelősség nehezedik mint bármely más korszakban ezelőtt.

Egy széthulló, határok nélküli, és talajt vesztett világban kapaszkodót kell nyújtani az átlagembernek, aki a konstans zuhanás állapotában van. Meggyőződésem, hogy az a káosz és igénytelenség, ami jelenleg mindenütt dívik, nemcsak végtelenül nyomasztó és taszító, hanem egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy értéket teremtsünk és utat mutassunk.

A gothic szubkultúra vizuális ágának a kezdetek óta szerves része a temető, mint egy negatív, de az életünk részét képező érzéshez kapcsolódó helyszín. A temetők, pontosabban a sírok és az itt található szobrok fotózása állandó téma a kultban, ahogy a sírok közt való pózolás is régi divat. Számomra azonban a temetők megszentelt helyek, ahol nincs helye semmiféle pózőrségnek.

Gyermekkorom jelentős részét temetőkben töltöttem, mivel több közeli rokonom is idő előtt távozott erről a világról. Egy családtag elvesztését rendkívül nehéz feldolgozni, és azt hiszem nincs nagyobb csapás annál, ha egy szülőnek a saját gyermekét kell eltemetnie. Számomra meghatározó élmény volt a szüleim és nagyszüleim gyásza, a rendszeres temetőlátogatások, a gyerekfejjel átélt temetések.

Pontosan ezért rendkívül ízléstelennek tartom, amikor fekete ruhákba öltözött, és magukat goth-nak tartó emberek vigyorogva vagy kéjes arccal sírok között vonaglanak. Meggyőződésem, hogy egy magát valóban goth-nak valló ember soha nem tenne ilyet, akik pedig mégis ilyesmire vetemednek, azok csak lelketlen pózőrök, akik saját cselekedeteik súlyával sincsenek tisztában, nem hogy a legalapvetőbb emberi értékekkel és érzésekkel.

Nevezzenek maradinak, de én a régészet néven zajló, s most már lassan több évszázada tartó hullarablást és -gyalázást is mélységesen elítélem. Ha egy csepp önirónia is szorult volna a régészekbe, akkor a jelmondatuk valahogy így szólna: "A holtak sohasem nyugodhatnak békében."

Remélem, a fentiek alapján érthető, hogy miért nem fogunk temetőben fotózni. Mielőtt pedig bárki kérdezné, az Éjvirág című fotózásunk a Széchenyi-kilátónál készült.

nightflower.jpg

fotózás temető goth gothic

2018\01\07

Ilyen volt 2017...

A 2017-es év is eltelt, így eljött az ideje egy rövid számvetésnek. Alapvetően jó évet zártunk, nincs okom különösebb panaszra. Minden projektemmel tudtam haladni, így a Black Fox-al is, bár volt már termékenyebb évünk is. Tavasszal csináltunk egy újabb közös fotózást Ingriddel, ami ismét nagyon jól sikerült. Vizsgamunkát kellett készítenie a fotós tanfolyam záróvizsgájának részeként. A koncepció kidolgozása, a modell és a helyszín kiválasztása, valamint a kivitelezés volt az, amiben segítettem neki. Nagyon jól ment a dolog, így biztos vagyok benne, hogy idén is összehozunk egy-két cosplayes fotózást. 

Júliusban ismét visszatértünk a gótkodáshoz. Orsi oldalát már figyeltem egy ideje, és mióta megláttam a képeit, tudtam, hogy egyszer el kell vinnünk fotózni. Idén ezt is sikerült összehozni, és nagyon örülök a végeredménynek. Talán azért is, mert ennek a shootnak a retusálását már teljes egészében én csináltam. Egyébként Orsi nagyon kedves lány, öröm volt vele dolgozni. Ha úgy hozza a sors, fogunk még vele fotózni.

Az ősz a cosplayes fotózások jegyében telt, és sajnos elég vegyes érzéseket hagyott bennem. Szeptember elején ismét (5 4 év után) Pálmát kaptuk lencsevégre, ezúttal az újpesti SUGAR! Shopban. Már vagy két éve terveztük, hogy csinálunk ott egy fotózást, de a cosplayes, akit eredetileg felkértünk, folyamatosan tologatta a dolgot. Mivel attól tartottam, hogy egy másik csapat elviszi előlünk az elsőséget (igen, még senki sem fotózott a SUGAR!-ban, hadd hencegjek már egy kicsit), gyorsan leszerveztem egy fotózást Pálmával. A Kotori jelmeze tökéletesen illett a helyszínhez. A fotózás azonban már közel sem volt az. Nagyon kevés időnk volt, és egy kicsit szét is voltunk esve. A részleteket inkább hagyjuk, a lényeg, hogy sikerült annyi jó képet csinálni, hogy meglegyen a shoot, de közel sem hoztuk ki belőle a maximumot. 

Szeptember utolsó hétvégéjén csináltunk még egy cosplayes fotózást. A modell ezúttal Fatime volt, aki mindig Disney hercegnőket cosplayezik, és nagyon ügyesen kelti életre őket. Ez volt az első fotózásunk vele, így egy kicsit lutri volt a dolog. Sajnos ez érződött is, kicsit nehezen ment minden. Ami viszont dicséretes volt, hogy Fatime kellően bevállalós volt, hajlandó volt hegyet mászni velünk, és a hideget is jól bírta. A képeket már jó ideje kiválogattuk, nemsokára publikáljuk is őket. A késlekedés oka most is az év végi munkahelyi elfoglaltság. 

Ami az idei évet illeti, már szervezzük az új fotózásokat. Januárban a nádasladányi kastélyban fotózunk Okkidóval. Bevállaltuk, hogy a cosplay.hu "Év cosplayese" pályázatának nyertesét elvisszük fotózni. Ez várhatóan februárban lesz. Márciusban a synthwave producer haverokkal csinálunk egy "80's heroes" fotózást. E mellett továbbra is keresek egy állandó modellt, akivel a gothic vonalat tovább tudjuk vinni. Meglátjuk, hogy idén végre sikerül-e találni. 

2017.png

fotózás évértékelő goth gothic cosplay