Miért nem fotózunk temetőkben?

Amikor megalapítottam a kis kreatív csoportunkat, az volt a célom, hogy valami szépet alkossunk és "előhívjam" azokat a képeket, melyek a lelkem mélyén lakoznak. Ugyanakkor a kezdet kezdetén néhány szabályt is lefektettünk. Előre meghúztuk azokat a határokat, amiket sohasem fogunk átlépni.

Tudom, azt mondják, a művészetnek nincsenek határai és a szabályok csak elsorvasztják a kreativitást. A nagy művészek pedig pont azért tudtak maradandót alkotni, mert nem csak képességeikkel emelkedtek ki a kortársaik közül, hanem át tudtak lépni a saját, és a koruk határain is.

Ezzel szemben a posztmodern világunkban, ahol az a szabály, hogy nincs szabály, és minden egyenlő (tehát egyformán értéktelen), a művészeknek paradox mód szabályozniuk kell önmagukat, és önként kell keretek közé "szorítaniuk" magukat, ha újra maradandót akarnak alkotni, ha igazodási pontokká akarnak válni. Jelen korunkban minden alkotó ember vállára sokkal nagyobb felelősség nehezedik mint bármely más korszakban ezelőtt.

Egy széthulló, határok nélküli, és talajt vesztett világban kapaszkodót kell nyújtani az átlagembernek, aki a konstans zuhanás állapotában van. Meggyőződésem, hogy az a káosz és igénytelenség, ami jelenleg mindenütt dívik, nemcsak végtelenül nyomasztó és taszító, hanem egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy értéket teremtsünk és utat mutassunk.

A gothic szubkultúra vizuális ágának a kezdetek óta szerves része a temető, mint egy negatív, de az életünk részét képező érzéshez kapcsolódó helyszín. A temetők, pontosabban a sírok és az itt található szobrok fotózása állandó téma a kultban, ahogy a sírok közt való pózolás is régi divat. Számomra azonban a temetők megszentelt helyek, ahol nincs helye semmiféle pózőrségnek.

Gyermekkorom jelentős részét temetőkben töltöttem, mivel több közeli rokonom is idő előtt távozott erről a világról. Egy családtag elvesztését rendkívül nehéz feldolgozni, és azt hiszem nincs nagyobb csapás annál, ha egy szülőnek a saját gyermekét kell eltemetnie. Számomra meghatározó élmény volt a szüleim és nagyszüleim gyásza, a rendszeres temetőlátogatások, a gyerekfejjel átélt temetések.

Pontosan ezért rendkívül ízléstelennek tartom, amikor fekete ruhákba öltözött, és magukat goth-nak tartó emberek vigyorogva vagy kéjes arccal sírok között vonaglanak. Meggyőződésem, hogy egy magát valóban goth-nak valló ember soha nem tenne ilyet, akik pedig mégis ilyesmire vetemednek, azok csak lelketlen pózőrök, akik saját cselekedeteik súlyával sincsenek tisztában, nem hogy a legalapvetőbb emberi értékekkel és érzésekkel.

Nevezzenek maradinak, de én a régészet néven zajló, s most már lassan több évszázada tartó hullarablást és -gyalázást is mélységesen elítélem. Ha egy csepp önirónia is szorult volna a régészekbe, akkor a jelmondatuk valahogy így szólna: "A holtak sohasem nyugodhatnak békében."

Remélem, a fentiek alapján érthető, hogy miért nem fogunk temetőben fotózni. Mielőtt pedig bárki kérdezné, az Éjvirág című fotózásunk a Széchenyi-kilátónál készült.

nightflower.jpg